Szeretem visszaforgatni az időt, és nagyokat sírni a nosztalgia pofanjaitól. Ma mégsem volt hangulatom kisírt, táskás szemekkel végigtelefonálni a barátnőimet, hogy ugye, soha nem hagytok el, mégis megnéztem a szalagavatós videoinkat és próbáltam alaposan kiverni a fejemből a "márcsak9hét"szerű gondolatokat.

Megpróbáltam pezsegni, egy szál zokniban ugrálni a billie jeanre és összerendezgetni a középiskolás fotókat... egyik sem ment síráspicsogás nélkül. A legnagyobb baj az, hogy nem tudom mi tenne jót? Ha miden áldott nap vörösre bőgnénk a szemünket és egymás vállal dadogva-szipogva mondanánk búcsút, vagy ha ezeket a nyamvadt, kínzó gondolatokat egyszerűen csak bezárnám az agyam egy kicsinyke cellájába és egy hatalmas lakattal, ördögi kacajjal ott hagynám őket? Egyik sem megy túl jól... még gyakorolni kell a búcsúzást. MIndenesetre ma megeszek egy óriási szelet feketeerdő tortát, tejszínhabban és konyakosmeggyel a tetején és úgy dőlök le az ágyamba, hogy alig várom a holnapot amikor még együtt lehetek ezekkel az infantilis, őrült kis zsenikkel, akik olyan szép 4 évet adtak nekem :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.