Megint hulla fáradtan ültem fel a buszra. Lemerevedve zötyögtem végig az úton,a  nap közben elaludt, a felhők egyre csak burjáztak a fejünk felett. olyan tipikus, fájdalmas őszi délután volt tavasszal. Aztán persze át kellett szállnom a másik kis sárgára - ami mostanában már kék vagy fehér(hát igen azok a régi szép dolgokból már nem maradt semmi:) ) - megint az a kedves buszsofőr volt, aki mindenkire olyan szépen mosolyog. Elég öregecske már és olyan vicces svájcisapkát hord. A szemei úgy ugranak össze mint a kifli alakú hold, amikor megáll a bűzös kis megállóban, mintha csak azért boldog lenne, hogy befordulhat a város legnagyobb utcájára. Az ilyen emberek miatt maradt még egy kis reményem a világban. Mert mindig amikor találkozok velük, kapok egy aprócska darabot belőlük, amit aztán gondosan eláshatok magamban és felnevelhetem, hogy belémnőljön az a varázslatos boldogság, amit magukból árasztanak. Talán angyalok ők. Egyszerű, boldog kis emberek, akik arra születtek, hogy szétszórják a vidámság csillámporát a Földön. Ma megtapadt rajtam pár csillámló kis flitter amit köszönéskor rámszórt a kedves bácsi. Remélem kitart a következő találkámig egy angyallal, mert félek a sok elkeseredett, bánatos "civil" addig gyomot szaporít bennem.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.