mikor pár napja (vagy épp tegnap volt?) a twilightról írtam hihetetlenül megugrott az olvasóim száma, és mivel ilyen önző, komplexusos, egoista kis majom vagyok... hát szóval úgy döntöttem írok még pár sort a TWILIGHTról, had olvassanak még többen:)

az igazat megvallva kicsit meglepett, hogy ekkora sikere lett a sztorinak. persze azt már megírtam hogy én is imádtam, mégis be kell hogy ismerjem; a könyvet egy kicsit bénácskának tartottam. persze jane austin regényeire is azt mondták a szálkásszemű nagy kritikusok, hogy egy vidéki háziasszony főzés közben született unalmas fantáziái, és lám csak, a regényeit millió számra olvassák a nők, filmsikerek születnek esetlen kis történeteiből. és hogy miért? mert nincs túlbonyolítva, érti a nőket, tudja hogy szükségünk van egy Mark Darcyra, aki fehér vizes ingben kiemelkedik a tóból és hátrasimítja fényes haját. aztán este persze egyedül bújunk ágyba vagy részegen szlalomozunk az árokparton a szingli barátnőkkel, mégis olyan jó, hogy a nap egy aprócska szegletében, mikor ledőlünk a kanapéra, lábunkra húzzuk a kockás plédet és kezünkbe vesszük a Büszekeség és balítéletet Mr. Darcy ott terem komoly, kimért, hatalmas barna szemeivel. szóval ilyenek vagyunk mi nők; kell az a mesebeli herceg. Stephenie Meyer is bizonyára egy ilyen nő, ezért sikerült olyan tökéletesen fején találnia azt a bizonyos "álmodozó lányok" szögét, és megalkotnia Edward Cullent, aki a tökéletes XXI. századi Mark Darcy; a mesebeli herceg, a kimért lovag, a titokzatos férfi. csupan azt nem értem, hogy a "valódi" férfiak miért nem veszik már észre, hogy nekünk ez kell?!

vámpír fiúcskák, szexí fehérbőrű sötét félistenek, szerelem, akció, vér vér vér, minden ami jó. persze hogy twilight. pár hete minden második középiskolás lány kezében egy hatalmas kötet twilightot láttam (a töbi csajszi meg már az újholdat szorongatta). elvből tiltakoztam ellene, és bár megkaptam karácsonyra és mosolyt erőltettem az arcomra "jéé, twilight, igen mindenki azt mondja hogy nagyon jó", megfogadtam h nem olvasom el, nem nézem meg, nem szerelmesedek belé edward cullenbe. pedig tudtam, hogy úgyis beleszerelmesedek!

aztán tegnap megnéztem a filmet. és a könyvben a 205. oldalon tartok ma már. megfertőztek és nem bánom. persze nem tagadom, hogy kicsit sznobizmusból, kicsit különcködésből vagy puszta flegmaságból először bojkottáltam a sztorit. aztán most már én is egy vámpírpasi álkapcsáról álmodozok éjjelente.

minek ragozzam? hisz már mindenki elzengte a robert pattinson ódákat, a youtube is tele vagy istenítő fan videókkal. a film klassz, edward szexi, a könyv könnyű, édeskis ponyva. 7 pecsétes titok, de nekem is tetszik.

kell kell kell a rajongás. kell hogy felnézhessek valakire. kell hogy elérhetetlennek tűnjön, még akkor is ha épp mellettem áll és a szemembe néz. kell hogy megőrüljek valakiért.

már rég itt lappangott bennem. talán mindigis tudtam a választ, mégis ma írtam be az utolsó szavakat a nagy fejtörő négyzetrácsos csapdájába. ma lett teljes a kép. vagy talán csak ma szántam rá magam, hogy kimondjam. hogy kiálljak magam éle egy óriási, magas, feltűnő dobogóra és az arcomba ordítsam ezt a nyilvánvaló bugyuta valóságot.

szóval megértettem mindent.

kell, hogy rajongjak valakiért, kell, hogy felnézzek rá. de egyszerűen minden pasi akivel dolgom volt pár röpke párbeszéd után átvedlik egy farokcsóváló kiskutyává, és nyáladzó szájjal, hatalmas szemekkel előttem guggolva tartja a tappancsát és lesben áll minden egyes szavamra. levetkőzik minden férfiúi hiúságukat és büszkeségüket. egy elveszett, nyálas kis törpévé alacsonyodnak és rettenthetetlenül mosolyognak, egyetértenek minden mozdulatommal, és még mindig csak mosolyognak, csillogó szemekkel figyelnek, még az almát is meghámozzák ha azt kérnem. de hát hol vannak a férfiak???? a férfiak??? akik erősek és büszkék, állukat magasba emelve kacsintanak. hol vannak a férfiak, akikre felnézhet egy nő. hol van egy olyan férfi, aki tudatja veled, hogy nő vagy, ugyanakkor tisztában van vele, hogy nem te vagy az egyetlen nő és ki is használja, hogy utánafordulnak az utcán. sőt felhasználja, hogy fenntartsa a figyelmedet. egy olyan férfi aki elfogadja a véleményed, de elmondja az övét is. és nem hív fel félóránként, csak hogy megkérdezze sikerült-e átkelned a zebrán. egy olyan pasi kell akiért rajonghatok. akiért odavagyok, akitől elolvadok. akire vadásznom kell. nekem nem kell egy nyuszika. nekem oroszlán kell, fennkölt, nemes, okos, ravasz. egy lovag, nem pedig egy szolgáló. hát hol van egy ilyen pasi?

most meg mi a franc van? hirtelen minden felfordult, annyira összekuszálódtak a dolgok fölöttem, alig bírok kigabalyodni belőlük. pedig eddig minden olyan szép ürességben telt, nem történt semmi, sőt még semmi semmi. Aztán ma minden szajtót dob, sőt egy egymillió fokos duplaszajtót, aztán még én esek hasra. épp most mikor annyira meg voltam elégedve ezzel az idilli unalommal. A suliban hirtelen én lettem a rosszkislány, itthon pedig a szomszédsrác úgy tesz mintha régi jó cimborák lennénk. hahó, mivan? front vagy csak dimenziót váltottam?

most az egyszer leírok minden úgy ahogy van, ennyi. semmi metafora, allegória, csipke, cifrázás, csak a tények.

az iskolában minden annyira más lett. már csak pár hét, és hogy őszinte legyek örülök ennek, bár eddig ki nem állhattam a búcsúzás gondolatát. na jó, őszinte leszek, úgysem tudja meg senki; a barátnőm megkergült, a srácok már szinte észre sem vesznek, úgy érzem senkivel sincs semmi közös témám, ügyem, de nem is igazán akarok. kocsmázás még megy, de már eléggé unalmas. a tanárok hülyék velem. de a srácok tényleg nem vesznek észre. soha nem voltam beképzelt, de itt most az leszek!!! mi van?? ezelőtt velem voltak, engem csipkedtek, hozzám dumáltak, de most!!! minden miatta van (a drágalátos barátnőm miatt), mert amíg volt barátja soha nem akart ennyire a középpontban lenni, de most... egy pillanatra sem akar kiállni a körből. hirtelen ő akart lenni a srácok legjobb barátja a csaj akivel hülyülnek, és nem veszi észre, hogy mindeközben lejáratja magát, mert össze-vissza csacsog, beszél, sikít, visít, nevetgél, csvargatja a haját, butusnak tetteti magát, nem gondolkodik csak beszél és beszél. én sohasem voltam ilyen! és ő sem volt eddig ilyen! én büszkén, elegánsan viseltem a "srácok csaja" címet, nem egy sivítozó 13 évest alakítottam! de nem baj, ennyi. nem érdekel. úgyis már csak pár hét.

új emberekhez van kedvem. tiszta laphoz, sok sok új információhoz, és meglepetésekkel teli puttyonyokhoz újhoz újhoz újhoz. kinőttem ezt a teret már.

szóval ma összetalálkoztam a buszmegállóban egy sráccal. már vagy egy éve nem láttam, és akkor sem beszéltünk sokat, mikor még "ismertem". nem is ismertem, pedig egy helyen lakunk, sokszor találkoztunk társaságban. és ma, mintha barátok lettünk volna. persze jól eldumáltunk és üdítő volt az önbecsülésemnek és lánylétemnek is hogy sétálgathattam egy sráccal, de miért?? miért volt kedves, miért állt meg mellettem és szólított meg kedves mosollyal? miért nem köszönt oda egy "hello"-t és haladt tovább? nincs kedvem játszadozni és újra visszacsöppenni ebbe a régi, még általános iskolás társaságba. engem nem is szerettek itt a lakókörnyezetben, nem is szeretnek. sznoban tartanak és beképzeltnek. vagy csak okosnak, de az nekik ugyanaz. nem jártam velük táncolni, inni, szotyizni. én sokat akartam (és akarok) tanulni, dolgozni, pénz keresni. és ezért én lettem a sznob beképzelt picsa. na de most megint kezdem, pedig nem is történt semmi. előre lejátszom az eseményeket magamban, elképzelem mi fog történni, mit fog ő lépni, mit akar tőlem és én mit fogok válaszolni, pedig nem kellene. nm is történt semmi. csak tudom hogy mi szokott jönni ez után.

megyek tanulni. nem vagyok fáradt, talán ki kellene mozdulnom, de nincs kivel. majd a hétvégén.

kérlek, ne bántsatok, mert nem tudom elviselni a fájdalmat!

óh tavasz. egyszerűen képtelen vagyok másról írni, bármennyire is szorítom össze a számat, és számolok magamban lassan ötig, mindig a nyelvemre csúszik ez az aprócska varázslatos szó; tavasz. mint valami apró pirula, ami nem a gyomrodban bomlik el és ontja el bájával testedet, hanem felszivárog az agyadba, befészkeli magát a gondolataid közé, és belerágja magát a lelkedbe. és amikor előbukkan a nap felhőköntöséből, és vigyorogva vagy épp szemöldökét ráncolva letekint az emberekre, a pirula elkezd bomlani és egy újabb adag vidámságot szór szét benned. pedig másról kellene írnom. vagy méginkább semmiről sem kellene írnom! annyi dolgom lenne. de mit tegyek ha a nap aranyló sugarai előcsalták cinkosaikat; az giccsesen hivogató tavaszszagot és az ide-oda gördülő friss levegőmolekulákat.

imádom a giccset:)

ma megint kisütött a nap. ilyenkor szeretek a buszmegállóban állni, mert mindig az eszembe fészkeli magát egy gyönyörű beatles szám, mint például a blackbird. Ma is gyönyörűen sütött a nap, és én azt a gyönyörű számot dúdolgattam magamban. A szél viszont egyre csak piszkált és taszogatott, sajnos kifújta a fejemből a feketemadárka dalát. Aztán hazaértem és visszatért a hippihangulat. megebédeltem. figyeltem nagyapámat ahogy beleaprítja  a rozskenyeret a levesbe. annyira szép volt. először kis darabokra tördelte a ropogós kenyeret és belepotyogtatta a nagy darabokat a sűrű levesebe és óvatosan lenyomkodta a kanalával, hogy az jól megszívja magát a fűszeres, forró levessel. közben a kenyérről lehulló morzsák és aprócska... mi is volt az... por, liszt... úgy szállíngózott bele a tányérba, mint a csillámló virágpor a friss tavacskára. kedves kép volt.

sok mindent megtanultam ma.

először is, hogy az ember soha nem lehet elég biztos magában. másodszor, hogy biztosnak kell lenned magadban, ha egy olyan emberré akarsz válni, amilyenkén jól érezed magad. fontosak az elvárások magaddal és másokkal szemben is, még akkor is ha azokat sokszor nagyon nehéz megvalósítani vagy épp betartani. formálnod kell magad, mert nem születtél kompletten. olyan vagy mint egy kő, ami önmagában is lehet hasznos, de csak akkor tudod igazán kihasználni, ha addig addig farigcsálod, míg valami egészen különlegeset nem kapsz. dolgoznod kell magadon, és néha nem baj, ha ehhez segítséget kérsz. mert társas lények vagyunk. egymással, egymásra utalva, egymáshoz kötődve.

harmadszor; hogy ne hagyd hogy a múlt foltot hagyjon a jeleneden, vagy a jövődön. hagyd, hogy formáljanak a sérelmek, de ne engedd, hogy magukkal ragadjanak. állj a sajánt lábadon, keményen, erősen. nézz tükörbe mosolyogva, aludj el vidáman, légy nyitott, felelőtlen, de megfontolt, kedves de határozott.

negyedszer; hogy olykor elveszthetsz barátokat. van, hogy észre sem veszed, nem is fáj. és tudod ilyenkor lehet nem is kár érte. de van, hogy olyanokat készülsz elveszteni akik fontosak neked és mégis valahogy kicsúsztok egymás kezéből, eltávolodtok, azt hiszitek valami elromlott. de hidd el, az igazi barátok soha nem adják fel egymást! mindig ott lesznek mégha néha elkóborolnak is, mindig visszatérnek. nem szabad túlságosan ragaszkodnod az emberekhez. nyitottnak kell lenned, vidámnak és érdeklődőnek, mert életed alatt annyi embert írsz be a kis noteszedbe amennyit csak akarsz, a memória nem tud telítődni. és akik tényleg fontosak, mindig visszamásznak az első helyekre.

ötödször; a családod, a kutúrád, az egyéniséged. mindig legyenek ők az elsők! hidd el, hogy különleges vagy, még akkor is, ha néha nem látszol többnek egy táncoló pontnál a füstgép előtt. különleges vagy te is, mégha nem is szereted ezt kimutatni, mégha nem is érzed magad olyan érdekesnek, mint másokat, mégha nincs is olyan nagy hangod, mint a barátnődnek, és mégha nem is rád figyel az egész társaság. tudod, még a legelveszettebb estén is odajöhet egy üvegesszemű, részeg, züllött huszonéves, aki azt mondja; olyan tűz van a szemedben, amivel sokra fogod vinni az életben. és lehet hogy részeg a fickó, nincs magánál és csak bókolni akar, neked mégis olyan jól fog esni, hogy Isten kezét látod majd a dologban, és elhiszed, hogy egy angyalt küldött neked, pont mikor a legnagyobb szükséged volt rá! hidd el! megtörtént!

chachacha te vagy a végzetem.

túl vagyok egy csokissütit sütős, egyáltalán nem izgulós pedig holnap nyelvvizsgázós napon. a suliban is volt minden, video, sakk, makaó, globális felmelegedés, médinhungária csak tanulni nem nagyon akartunk. így is kell!

a csokissüti megint nem sikert tökéletesen. kicsit elszámoltam a lisztet, a cukrot és a vajat... igazából csak a tojásból került bele annyi, amennyi kell. aztán az alja is odaégett és a sütőpapírral is igen jól érezte magát ott a sütőben, el sem akarta engedni a kis édes... mégis elfogytott. rájárt a család, persze ők nem tudták mi történt a színfalak mögött. kedvenc mottóm: csak a szakács tudja mi történik a konyhájában! remek. úgyhogy kicsit égetten, kicsit papíros összekapirgált aljjal is elkelt.

na mutassuk meg mi az a sótörés.

peace, és sok kéz&lábtörést magamnak a holnapi nyelvvizsgára!

tudod mi lenne most nagyon jó? a balaton parton sörözni egy késő esti meleg éjjelen. ülni egy fáklyákkal körberakott kis teraszon sok sok jóbaráttal és barabás lőrincet hallgatni. nézni a vízet, érezni a levegő meleg illatát, mosolyogni és örökké ott maradni. mit nekünk a tenger, pálmafák, koktélok... csocsó, lángos, hideg sör, meleg nyár. ennyi kell.

és tényleg. egy éjjel - egy viharos esőcseppkopogós, ablakverős, rednőnyrázós éjjel - alatt minden lenyugodatt. leapadtak a gondok, elszálltak a kételyek. minden elcsendesült, és most úgy érzem magam mint a tenger, ami apadni készül. hullámzom még egy kicsit, ragyogok, dobálom a habokat, de lassan, lassan megnyugszom. aztán reggel csak nézem a napfelkeltét, a partra sodort kagylókat és a nedves homokot, amibe beleivódtak hullámáim bordái. friss sós levegő, meleg nyári reggel. futni a parton, lábujjal firkálni a homokba, kagylót gyűjteni és leheveredve érezni az apró kis homokszemcsék zizegését a hajamon. nyugodt vagyok, csendes.

annyira reménytelen ma minden. kár hogy nem látok a jövőbe, mert ahol most állok, minden kilátástalan. olyan sok mindent kellene csinálnom, még sincs erőm semmihez. annyira elegem van... nem is tudom miből, egyszerűen még a szavakat sem találom. talán csak egy kiadós üvöltés segítene, vagy még az sem, semmit nem értek. fáradt vagyok mindenhez, mégsem bírok aludni. mi lesz holnap? változhat valami - ami nem is igazán tudom mi - egy éjszaka alatt? felébredhetek holnap úgy, hogy esélyt adok a napnak? kérlek, legyen így. jó éjt.

Megint hulla fáradtan ültem fel a buszra. Lemerevedve zötyögtem végig az úton,a  nap közben elaludt, a felhők egyre csak burjáztak a fejünk felett. olyan tipikus, fájdalmas őszi délután volt tavasszal. Aztán persze át kellett szállnom a másik kis sárgára - ami mostanában már kék vagy fehér(hát igen azok a régi szép dolgokból már nem maradt semmi:) ) - megint az a kedves buszsofőr volt, aki mindenkire olyan szépen mosolyog. Elég öregecske már és olyan vicces svájcisapkát hord. A szemei úgy ugranak össze mint a kifli alakú hold, amikor megáll a bűzös kis megállóban, mintha csak azért boldog lenne, hogy befordulhat a város legnagyobb utcájára. Az ilyen emberek miatt maradt még egy kis reményem a világban. Mert mindig amikor találkozok velük, kapok egy aprócska darabot belőlük, amit aztán gondosan eláshatok magamban és felnevelhetem, hogy belémnőljön az a varázslatos boldogság, amit magukból árasztanak. Talán angyalok ők. Egyszerű, boldog kis emberek, akik arra születtek, hogy szétszórják a vidámság csillámporát a Földön. Ma megtapadt rajtam pár csillámló kis flitter amit köszönéskor rámszórt a kedves bácsi. Remélem kitart a következő találkámig egy angyallal, mert félek a sok elkeseredett, bánatos "civil" addig gyomot szaporít bennem.  

ha nincs mit írnod, inkább ne írj...

ha van mit írnod, ne a vakvilágba írd...

egy rettentő hirtelen, és abszolute spontán ötlettől vezérelve ( nem is tudom, mitől pattant ki ez az abszurd dolog a fejemből, talán az eső tette, ami egyszerre nyomasztott és töltött fel), szóval úgy döntöttem összeírom a szavakat, amik így vagy úgy de behatárolták a mai napomat. csak szavak.

cukrászda. billy. hagyomány. átok. soha. mégis. szeretem. soha. fekete. mosoly. vigyor. vicsor. gúny.        már.megint.félek.

can you describe your personality? what can you tell about yourself? do you think you know yourself? mi?mi?? várjunk csak,ez túl sok egyszerre. hogy ismerem-e magam? hogy tudom-e egyáltalán ki vagyok? hát hogy a francba ne! hisz minden nap találkozunk, együtt alszunk, eszünk, nevetünk teljes szimbiózisban élünk egymás hasznára, egymást mellett, egymás őőő... mi is a szó? mutualizmus! ez az! persze, hogy ismerem magam! ott van például a szemem. kék. zöldeskék. néha szürke. várjunk csak... milyen is? áhh a fenébe... kis vagyok én? mit akarok itt? mit akarok az élettől? ha még magamat sem ismerem, hát hogy a fenébe ismerjenek mások! de én nyitott akarok lenni, azt akarom, hogy ismerjenek, hogy azt mondják "neked ez biztos tetszene" vagy "ez annyira te vagy". de álljunk csak meg! ezeket mind mondják! a szüleim, a barátaim... ezek szerint ők jobban ismernek engem, mint én saját magamat? nem értem. talán valaki aki ismer megérti helyettem is.

Szeretem visszaforgatni az időt, és nagyokat sírni a nosztalgia pofanjaitól. Ma mégsem volt hangulatom kisírt, táskás szemekkel végigtelefonálni a barátnőimet, hogy ugye, soha nem hagytok el, mégis megnéztem a szalagavatós videoinkat és próbáltam alaposan kiverni a fejemből a "márcsak9hét"szerű gondolatokat.

Megpróbáltam pezsegni, egy szál zokniban ugrálni a billie jeanre és összerendezgetni a középiskolás fotókat... egyik sem ment síráspicsogás nélkül. A legnagyobb baj az, hogy nem tudom mi tenne jót? Ha miden áldott nap vörösre bőgnénk a szemünket és egymás vállal dadogva-szipogva mondanánk búcsút, vagy ha ezeket a nyamvadt, kínzó gondolatokat egyszerűen csak bezárnám az agyam egy kicsinyke cellájába és egy hatalmas lakattal, ördögi kacajjal ott hagynám őket? Egyik sem megy túl jól... még gyakorolni kell a búcsúzást. MIndenesetre ma megeszek egy óriási szelet feketeerdő tortát, tejszínhabban és konyakosmeggyel a tetején és úgy dőlök le az ágyamba, hogy alig várom a holnapot amikor még együtt lehetek ezekkel az infantilis, őrült kis zsenikkel, akik olyan szép 4 évet adtak nekem :)

Az ébresztőóra már megint elaludt. Nekem kellett reggel nyaggatnom, hogy keljen már fel és kezdjen bele a dolgába; ébresszen már fel végre! Aztán jó húsz perc késéssel eljutottam a fürdőszobáig és katonásan végiglovagoltam a rutinos dolgaimon; fogmosás, mosdás, fésülködés, csak éppen dupla olyan tempóban, mint általában. Nem volt kellemes. Az álommanó végig ott ült a fejem búbján. Még a buszon sem tudtam teljesen lerázni, valahol a bokám környékén csimpaszkodhatott, amikor egy furcsa kis félmondatra felkaptam magam, és ő lepottyant. Egy öltönyös férfi trécselt egy lánnyal. A lányt ismertem, legalábbis látásból...pontosabban azt hiszem, de az is meglehet, hogy csak a buszról ismerős a vékony arca. A férfi egészen belelendült a monológjába, mikor a "nem tudom eldönteni, hány éves egy mai lány" mondat belekúszott a fülembe. Őszintén mondom, kérleltem magam legbelül, hogy ne kezdjek agyalni rajta, ne hozzam szóba, de a legbelső énem megmakacsolta magát és a sárba lökte külső énemet. Jobb dolgom is akadna, mint a huszonegyedik századi csajszi-sztereotípiákat listázni, de ugyanmár, pár vacak háború, önkényuralom, rendeletek, forradalmak...egyiksem ilyen izgalmas. ezért úgy döntöttem írok egy éles kritikát a mai lányokról; a diszkócicabőrbeéstrendiszőröskabátba bújtakról, a vagány nemérdekelazéletcsakvedelemasört fajtákról, a punkvagyokminiszoknyábannenézzpicsának vagy épp a kerekszemüveges amailányokszörnyűekbezzegarisztothelészidejében inkábbcsakolvasok típusról. Az ördögi vigyor már kiült az arcomra, forrott bennem a vágy, hogy a véleményemet a nagyközönség elé tárjam. Vérben forogtak a szemeim, izzott a kezemben a toll(a billentyűzet), de hirtelen elmúlt. Talán az ördög nagyokat ásított és elaludt bennem, úgysem piheni ki magát sosem... Elhervadt a démoni vágyam. Tudjátok, az jutott eszembe; kifigurázhatom ezeket a lányokat, elmondhatom őket egy k...k...kerek sajtnak is akár, mégsem változik semmi. A homo sapiensnek megvan az a fantasztikus képessége, hogy inkább mások elfuserált életére mutogat gúnyosan, és teli szájjal jókat röhög rajta, miközben ott a háta mögött, szépen elrejtve, egy zsákba dugva, vagy kartonpapírba tekerve ott a saját élete, amit rejteget mások elől, mert belül (lehet hogy nem is olyan belül) ő is tudja, hogy a saját nyamvadt kis élete sem jobb a másikénál.

úgyhogy legyen peace csajok, ne marjátok egymást, inkább készüljetek az érettségire és igyatok sok meleg kakaót lefekvés előtt!

az imént, meggugliztam a blogomat és egy furcsa kis bejegyzésre találtam. A szerzője firtatta a blogom értelmét...nagyjából ennyit írt róla, és megjegyezte, hogy igen sok színt használok:) http://jhalmig07-11.blog.hu/2009/02/19/

amikor elkezdtem írni a blogot, nem gondolkoztam rajta miről fog szólni. Nem akartam sem magamról írni, sem egy fiktív történetet, sőt politikáról végképp nem. Egyszerűen csak írni szerettem volna, és remélni, hogy páran elolvassák és hozzáfűznek egy-két kommentet... igazából nem tudom megmagyarázni EZT miért is akartam, de szerettem volna. Tehát a blogomnak nem volt lényege, terve, célja, csak az hogy magamat... nem is tudom, lefoglaljam, esetleg kifejezzem? (akár a színekkel, akár a képekkel) Mivel az említett blog szerzője hiányolta a bemutatkozást (/in medias res rulz'/) ezért most megejtem pár szóban.

17 éves vagyok. civilben átlagos tinilány, a laptopom előtt mindenmás. szeretem a színeket.

és, hogy Hókuszpók még mindig az üst fölött görnyed-e? hát persze, hisz egy makacs megszállott vénember.

 Nem szeretek úgy beülni a moziba, hogy fogalmam sincs mit is fogok látni. Persze azzal tisztában voltam, hogy Legyen ön is milliomos, India, szerelem, hisz az utóbbi pár hétben a csapból is ez folyt, de hogy Danny Boyle midenzt hogyan tudta összekotyvasztani, az nekem is talány volt. Hogy őszinte legyek, annyira nem érdekelt a film, hogy előtte utánaolvassak. Nem ismertem a szereplőket (csupa bollywoodi gyöngyszem), és a kritikák is valahogy elkerültek, csak az 10 oscar és ki tudja hány goldenglobe, bafta satöbbi satöbbi volt a támaszom. Tehát reméltem, hogy valami eszméletlenet fogok látni.

Hogy őszinte legyek, rég láttam jó filmet. Már el is felejtettem, milyen úgy felállni egy film után, hogy alig várd, hogy hazaérj és elkezd boncolgatni a képkockákat. Ez nem történt meg...de nem azért mert a Gettó milliomos nem éri meg a 990 Ft-os diákjegyet, hanem, mert úgy éreztem, ezen nincs mit szétszedni, a mozi úgy gyönyörű ahogy van, a színvonal feszesen húzódik végig az egész filmen.

A színvonallal ellentétben a hangulat nagyon is változó. Az első pár jelenet rám hozta a frászt. Mint mondtam, nem tudtam sokat a filmről, nem készültem fel százas zsepivel és sokszor nem voltam elég gyors, hogy a szemem elé kapjam a kezem. Talán nem helyénvaló az irónia, hisz a film valóban úgy mutatja be Indiát, ahogy azt egyetlen katalógusban sem láthatjuk. A gettókölykök élete nem fenékig tejfel, ezt eddig is tudtam, de sokkal nehezebb volt ezzel szembesülni, mint gondoltam volna. A különös mégis az, hogy még a forró, koszos indiai betontömbökben is ott rejlik az a Taj Mahal hazájának egzotikus szépsége. Gyönyörű üde színek, finom, gyöngyözött anyagok a nőkre tekerve, remek indiai zene az egész film alatt.

A első jelentek után, úgymond megszokom az indiai közeget. A történetbe valahol itt jön be a szerelem. Erről nem is tudom mit írhatnék... szerelem ennyi. Tiszta és kész. 

A történet végét most elárulom, természetesen happy end. El is vártam! Bár van amikor ódzkodom a nyálas, csókos happiendektől, itt mégis kötelező volt!

A szereplőkről még annyit, hogy megint belesetem a főhősbe (de az már nem nagy újdonság). Az indiai Vágó István pedig... hát maga a karakter egy álnok kígyó, már az első percekben unszimpi volt... de ilyen a showbiznisz.

épp az új Kiscsillag lemezt hallgatom.

1.

1. megszereztem a the white albumot. sajnos még nem volt túl sok időm hallgatni, de attól tartok a Help lemeznél jobbat már nem tudnak nekem mutatni a srácok, az nagyon-nagyon tetszett. A hétvégén megnéztem a filmet is. Aranyos:) imádom azt a fantasztikusan bugyuta humort ami benne van, egyszerűen zseniális. és hozzá John és a többiek játéka! Remek!!!   

2. most pedig Kiscsillagot hallgatok. sajnos még nem az új lemezt, pedig már szívesen meghallgatnám mit hoztak össze ezek a kis disznók:) ez első lemez...hát nem túlzok, de a legjobb lemez amit valaha hallattam. az összes számot imádom róla! ennek van egy nagy bukkanója is; félek a második egy kis csalódás lesz, de nem nem nem gondolok ilyenekre, nem becsülöm le a skacokat!!! bármi kitelik tőlük!

3. egy tipp mindenkinek; hallgassatok bele Sean Lennon albumába! Szerintem remek számokat hozott össze, persze a gének ott vannak! /kedvenceim: Parachute, L'eclipse, On again and off again/ A L'eclipse c. számot egy francia szivarral csinálta, egy bizonyos M-mel. A srác hajszerkezete is megér egy misét, de a szám és a videoklipp is pompás! Engem nagyon megfogott, egy próbát megér, nézzetek bele; https://www.youtube.com/watch?v=zOa64VrGZO4

jó éjt mindenkinek! peace

the white album

szombat esti program: gagyi, elcsépelt tinivígjáték hatalmas adag jeges kólával, 3000 kalória, fájó torok, teljes káosz. Persze mostanában, a töri könyvek bástyái közt nem is lenne kedvem máshoz. Azért remélem nem leszek egy bálnaméretű tunyacsáp a nyárra. Még mielőtt rosszul lennétek, elárulom, hogy nem szeretnék itt körömlakkokról és hajcsavaró márkákról zengeni ódákat... hagyjuk is a szombatot.

A felvételit leadtam. jog. persze valószínűleg soha nem leszek jogász. mármint nem fogok mint jogász dolgozni. szívás ez az nagybetűsélet, az ember azt hinné, most tárulnak ki a kapuk előtted, de igazából, most jössz rá milyen nehéz bármit is elérni. a jog klassz, de nem akarok valami rizsporos parókában paragrafusokat magolni :) ha valahogy sikerülne érvényesülnöm, és eljutnom egy olyan szintre, ahol már valóban számít a szavam, és ahol nem csak válási papírokat kellene rakosgatnom ide-oda, hanem küzdeni, harcolni az egyenjogúságért, a rasszizmus ellen, akkor tényleg hasznosnak érezném magam. De ha arra gondolok, hogy örökségen vitatkozó galád, kapzsi emberekkel kell tárgyalnom kiráz a hideg. Azt hiszem a pszichológiát is ezért vetettem el. Nem lenne kedvem marakodó, féltékeny, egymásra mutogató házaspárokat hallgatni egész álló nap. Tehát nem hiszem, hogy valaha is lesz egy ügyvédi iroda a ez én nevemmel fémjelezve. Jobb lenne valami művészibb dologgal foglalkozni. Vagy csak kiköltözni Angliába egy kertvárosi házba, egy kis konyhakerttel az udvarban, nagy ablakokkal, ócska fabútorokkal, világoskék szobákkal és egy régi írógéppel és csak írni. Egész nap csak írnék. Végre valahára befejezhetnék egy sztorit. Talán még tyúkokat is tartanék az udvarban. Persze nem vágnám le őket. Minden nap kukoricát szórnék nekik a kis kötényemből, úgy ahogy azt régen játszottuk a homokkal. Huhh, azt hiszem elkalandoztam egy másik évszázadba.:)alán majd egyszer az is meglesz. Mindenesetre tegnap leadtam a felvételi jelentkezést, és jog lesz belőle. jog.

van, hogy könnyebb folytatni egy harcot, mint belevágni egy új küzdelembe. szerencsére sok fantasztikus ember indított befejezetlen hadjáratokat...